„Egyedül maradtunk 60 kilométerre a legközelebbi településtől, az őslakosok és a krokodilok földjén. Emlékszem, azon az estén sikerült a parton térerőt találnom, és felhívtam anyumat tájékoztatni a helyzetről. Teljes készültségbe helyezte magát. Megszerezte a konzulátus telefonszámát, a GPS koordinátáinkat, az ausztrál rendőrség elérhetőségét. Csak azt várta, hogy mikor indítsa a mentőakciót. Nyugtatni kezdtem, és magyaráztam, hogy nem szükséges riasztani a hatóságokat, de jó volt tudni, hogy valaki még erre is gondol.
Nem mondanám, hogy izgalmaktól mentesen telt az esténk. Begyűjtöttük a tűzifát, napnyugtával őrségbe állítottuk a kutyákat, egy reflektorral rendszeresen ellenőriztük a folyóban csillogó krokodilszemek helyzetét. Sikerült vizet forralnunk a tűzön, tésztát főztünk, halat sütöttünk, megvacsoráztunk, és nyugovóra tértünk.
Reggel riadtan ébredtem. Kelly nem jött haza. Biztos voltam benne, hogy otthagyott minket, de igyekeztem nyugodt maradni, és szabadulásunk lehetőségeit kezdtem latolgatni. Közte volt a hajó elkötése, sivatagi gyalogtúra és az anyám szervezte mentőakció is.”

– Szentesi Dóra